Lélekemelő olvasnivaló

Dolgozat hálaadásból

 

Szívemben szorongás, hátamon táska,
Kicsinyke elsősként megyek iskolába.
A reggeli csendben koppannak a léptek,
Ha nem is vallom be, de egy kicsit félek.

Hogyne lennék éppen ilyenkor izgatott,
Ma kell megírnom egy furcsa dolgozatot.
Hogy mi lesz a téma, azt magam sem tudom,
Azért van szívemben e furcsa izgalom.

Amióta járok eme iskolába,
Csak jót tettek velem mindig, egyre-másra.
Nem mondhatnám azt, hogy nehéz a tanulás,
Tantárgy is csak egy van, neve: ”Hálaadás”.

Itt is az iskola! Belépek csendben,
Napfényes, ragyogó, tiszta tanterembe.
Aztán jön a Mester, szelíd, drága arccal,
Kiosztja a tételt egy kedves mosollyal.

Az írása nyomán hófehér a tábla.
A tétel: „Mi késztet téged hálaadásra?”
Ujjongok magamban, ez cseppet sem nehéz…
S vidáman, örömmel, szemem szemébe néz.

Aztán magamra hagy, s én írok szorgosan,
Az idő kevés, írnivalóm sok van.
Megköszönök mindent, amit nekem adott:
Sötét éjjel után felvirradó napot.

Kristályvizű forrást, madárdalos erdőt,
Dús termő földeket, földre hulló esőt.
Ragyogó alkonypírt a nyugati égen,
És csillagok fényét, bús szomorú éjben.

A tavaszt, a napfényt, az áldott meleget.
Gyümölcsöt a fán, és hófehér kenyeret,
A fehér kenyérért dolgozó kezeket.
Kik Istennél értem annyit esedeznek.

Az értem dobogó szülői szíveket.
Az életem, az észt, az egészségemet,
Ruhát miben járok, s a nyíló virágot.
Mikkel Isten szebbé tette a világot.

Megköszönöm Neki a kifolyt drága vért,
Mely szennyes ruhámból teremt újat, fehért.
A Golgotán értem vérző, mély, öt sebet,
A mennyből áradó csodás szeretetet.

Írom, egyre írom, s végére nem jutok,
A Mester elveszi már a dolgozatot.
Megelégedetten indulok is haza
Fel voltam készülve jól a dolgozatra.

Ám de jött az óra, amikor a Mester
Kiosztja füzetünk a ráírt jegyekkel.
Nagy reménnyel, gyorsan, mohón lapozgatom,
Ámde most az egyszer csalódtam én nagyon.

A jegy nagyon gyenge, annyi: ELÉGTELEN,
És tele pirossal az egész füzetem.
Dolgozatom végén van egy nagy hiányjel.
Nem értem, miért van? – kérdeztem a Mestert.

Hiszen amit tudtam, mi eszembe jutott,
Mit a rövid órán kezem írni tudott,
Én azt mind leírtam! – így méltatlankodom…
Mért hiányos mégis az én dolgozatom?

Rám nézett a Mester nagyon-nagyon hosszan…
– Jó a dolgozatod, felelte nyugodtan,
De hiányos azért, mert könnyű köszönni
Minden jót, mit Atyád kezéből tudsz venni.

Könnyű megköszönni a fehér kenyeret,
Az érted dolgozó hű testvéri szívet…
Ellenségeidért tudsz-e hálát adni?
Meg tudod a rosszat Atyádnak köszönni?

Hol a hála azért, mert van mit nem adott?
Mit önző szívedtől Atyád megtagadott.
Könnyű megköszönni a jó egészséget
De ha Isten néha meg-megfenyít téged…

Zúgolódva veszed áldott kezéből?
Most már nem tör hála ég felé szívedből?
Ezért elégtelen a dolgozatod!
Változtathatsz rajta, az okát már tudod!

Mikor hálát adsz a rosszért, ami ér,
És imádkozni tudsz ellenségeidért,
Akkor lesz a hálád igazán teljes,
S a jegy is mit kapsz rá, kitűnő vagy jeles.

Azóta csak írom-írom dolgozatom,
Nem is ceruzával, égi telefonon
Küldöm fel a mennybe, és ott feljegyzik,
Hogy szívem miért ad igazi hálát itt.

Igyekszem, hogy olyan legyen itt a hálám,
Hogy a dolgozatom jó legyen a vizsgán,
S úgy állhassak egykor Jó Atyám elébe,
Mint mindenért hálás, megváltott gyermeke!

Leave a Reply

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük