Nagyapám tanítása

Tőle tanultam egyik legfontosabb tudásomat, mely végigsegített életem göröngyös útján: a kimondott szó és az emberi idő értékét. Ekkor már iskolába jártam, s egy este ezt mondta nagyapám: „Holnap ne jöjj haza az iskolából, hanem eridj egyenest le a tóhoz. Városba kell mennem, de napnyugtára ott várok reád a szokott helyen, a füzes alatt.”
Fölcsillanhatott a szemem, mert szerettem nagyapámmal erdőt-mezőt járni, de különösképpen a tavat. „Ott leszek!” – ígértem örömmel.
Másnap azonban történt valami, az én számomra nevezetes dolog, ami kiverte fejemből a nagyapámnak tett ígéretet. Tanítóm tudtomra adta, hogy fölvett az évvégi versenyekre készülő csapatba, mint futót és távugrót. Nagy kitüntetés volt ez! A futással nem is volt baj, futottam én eleget le és föl a dombokon, hanem az ugrásban nem volt gyakorlatom. Így aztán, mihelyt vége volt a tanításnak, fölsirültem néhányad magammal a temető melletti legelőre ugrást gyakorolni. Úgy belemelegedtem a versenyzésbe, hogy bizony sötét este volt már, mire hazaértem. Az istálló előtt Jóska kocsis éppen kifogta a lovakat nagyapám kocsijából. Ekkor jutott eszembe az ígéret. Kissé kényelmetlenül éreztem magam, ahogy a ház felé ballagtam, de bíztam abban, hogy nagyapám megérti, mi történt, és nem neheztel az elmaradásért.

De nagyapám nem értette meg. Ott fogott el a tornác sötétjében. Bé se engedett a házba.
– Ülj le oda a padra! – mondta kurtán. Leültem. Ő állva maradt.
– Idefigyelj! – mondta komoran -, ha egyszer megígérted valakinek, hogy ekkor és ekkor itt vagy amott leszel, és nem vagy ott időben, csak két mentséged lehet: meghaltál, vagy olyan beteg vagy, hogy mozdulni se tudsz! Hogy nem haltál meg, azt látom. Nos, mi a betegség, hadd hívjam a doktort?!
Elmondtam neki nagy szorongva ott a sötétben, hogy mi történt. Nagyapám szó nélkül végighallgatott. Mikor aztán kifogytam a szóból, megszólalt. Súlyos, lassú beszéddel.

– Idefigyelj! – mondta. – Vannak emberek ezen a földön, akik úgy dobálják ide-oda a szavakat meg az ígéreteket, hogy azoknak semmi értékük nincsen többé. Mi, Wassok nem ezek közé tartozunk. Ha mi mondunk valamit, az áll, mint a sziklakő. Ha mi a szavunkat adjuk, azt tartjuk is, ha belepusztulunk is! Érted?
– Értem – hebegtem megrendülve.
-Dehogyis érted – csapott le reám a szava -, de elmagyarázom úgy, hogy megértsed. Látod itt a mellényem zsebében az aranyórát? Nagyapámtól kaptam, amikor leérettségiztem. Amikor leérettségizel, a tied lesz. Ez az óra számomra minden csecsebecsénél értékesebb. De ellophatod. Visszaadhatod, vagy megtérítheted az árát. Ellophatod valakinek a lovát, a tehenét, ökrét, vadászpuskáját. Mindenét ellophatod és visszaadhatod megint, vagy megtérítheted az árát. Csak egy valamit, ha ellopsz valakitől, nem térítheted meg soha. S ez az idő! Ha valakinek az idejét lopod, azt úgy megloptad, hogy soha jóvá nem teheted. A várakozásban eltelt időt semmi hatalom a földön nem hozhatja vissza. Nincs, eltelt, vége. Örökre elveszett, és te voltál az, aki a jóvátehetetlen veszteséget okoztad. Érted?

Értettem. Úgy megértettem, hogy attól a naptól kezdve, ha valakinek szavamat adom, hogy ekkor és ekkor itt vagy amott leszek, akkor már ott vagyok öt perccel azelőtt, még ha vénasszonyok esnek is az égből, ahogy drága jó nagyapám szokta volt mondani. Erre neveltem gyermekeimet, és unokámat is. Nem azért, mert késni neveletlenség, hanem mert több annál. Aki öt percet késik, az öt percet ellop valakinek az életéből, amit nem tehet jóvá soha.
– A megbízható embert még ellensége is tiszteli – mondta volt nagyapám -, mert a megbízható ember a társadalom sziklaköve, amire országot lehet építeni. A többi szemét, amit elfúj a szél…
Bizony igaza volt. Ezért viharzik úgy a történelem szele, mert sok szemetet kell még elfújnia, míg sziklát talál.

Wass Albert