Vicces. Vagy mégsem?

Élt egyszer egy bölcs ember, akit az egész környéken nagyra tartottak. Sokan tisztelték őt mély gondolataiért és példamutató életéért egyaránt. Az volt a szokása, hogy kiült a városka főterére, és ott mesélt az életéről, a meglátásairól és a világ dolgairól. Tanítványai és az érdeklődő emberek pedig köré gyűltek és itták a szavait.

Egyik ilyen alkalommal a bölcs ember nem saját élettörténetéből szemezgetett, hanem elmondott egy viccet. Kitört a nevetés a közönség soraiban, mindenkinek nagyon tetszett a vicc. Amikor a nevetés alább hagyott, a bölcs ember ismét elmondta ugyanazt a viccet. Megint sokan nevettek, de volt, aki már csak mosolygott.

Kis idő múlva a bölcs ember harmadszor is megismételte a viccet. Már csak kevesen nevettek, a többiek vagy bosszúsan, vagy értetlenül néztek az öregre. Őt azonban ez picit sem zavarta: újra elsütötte ugyanazt a poént, majd, újra, amíg már senki sem nevetett rajta. Csak néztek az öregre, hogy tán megbolondult egyik napról a másikra.

Ekkor a bölcs ember így szólt a hallgatósághoz:

„Ha nem tudtok nevetni ugyanazon a dolgon újra és újra, akkor miért keseregtek folyton ugyanazokon a dolgokon? Miért ragaszkodtok görcsösen azokhoz a dolgokhoz, amik csak szenvedést okoznak?”