A szomorúságdoboz

Barátunk négyéves kislánya vendégségbe jön hozzánk. Méregetik egymást a mi lányunkkal, egyszer titokzatos arccal odajön Panni hozzám.
– Tudod, mim van nekem? Ha megmutatom, el fogsz ájulni…
– Hát mutasd meg.
Egy kis csomagocskát szorít a szívére. Még kéreti magát.
– Nem mutatom meg mindenkinek.
– De én már nagyon kíváncsi vagyok.
Végigmér, latolgat. Végül dönt.
– Nézd…
Előveszi a csomagot, ami nem más, mint egy vászonzacskóba rejtett, kicsi fekete doboz.
– Mi van a dobozban? – kérdem suttogva.
Kinyitja.
– Hisz ez üres.
Panni rám néz.
– Csak nem látod. Tele van. Ebben vannak a szomorúságaim. Ez az én szomorúságdobozom.
– Kitől kaptad?
– A mamától kaptam. A mama is kapta valakitől. Azt mondta, ha szomorú vagyok, vagy valami bánatom van, bújjak el, és vegyem elő a zsákot. Emeljem ki belőle a dobozt, nyissam ki a tetejét. És suttogjam bele, hogy mitől vagyok szomorú. Utána vissza kell csukni és vissza kell dugni a zsákba, és berakni a párnám alá.
– Mondtál már bele szomorúságot?
– Már négyet.
– És?…
– Képzeld, a mamának igaza van. Elmentek belőlem, belementek a dobozba. A doboz meg elvarázsolja – mindet!
Panni eldugja a csomagocskát.
Rám néz.
– Ne mondd el senkinek!
Megígérem, hogy nem mondom el senkinek, ő bólint, és elviharzik a titkával.