Ne akarj kereszteden könnyíteni!

Vándor roskad le az útszél kövére.

Bot a kezében. Bárcsak célhoz érne!

De nem megy tovább! Hogyan érje el,

ha olyan nehéz terheket cipel?

 

Amikor indult, erős volt és boldog.

Azóta annyi minden összeomlott.

Magára maradt. Szép napoknak vége.

Keserves, árva lesz az öregsége.

Szívében ott a kérdés szüntelen:

Mért lett ilyen az út, én Istenem?!

Ahogy így töpreng, kicsordul könnye,

és leperdül az útszéli göröngyre.

 

Aztán elcsendesedik. Lehet-e

ilyen csüggedt, ha Isten gyermeke?

Magasba emeli tekintetét.

Ott majd megérti, amit nem ért.

Fogja botját, és indul vánszorogva.

Mintha a domboldalon kunyhó volna!

Odaér. Bemegy. Fáradtan lefekszik.

Elég volt már a vándorlásból estig.

Soká töpreng még bajon, hiányon,

míg végre lassan elnyomja az álom.

 

S magát álmában is vándornak látja,

útban a távol mennyei hazában.

A mennyei város ragyog feléje.

Oda igyekszik, siet, hogy elérje.

Kezében vándorbot, vállán keresztje.

Vállára azt maga Isten helyezte.

 

Siet örömmel. Föl! Előre! Föl!

A messzi cél, mint csillag, tündököl.

 

Hőség tikkasztja. Keresztje teher.

Útközben néha pihennie kell.

Kedves ház kínál pihenést neki.

Súlyos keresztjét ott leteheti.

S ahogy tovább indulna, mit vesz észre?

Tekintete ráesik egy fűrészre.

 

Olyan súlyos keresztet cipelek.

Jobb, ha belőle lefűrészelek

-mondja magában.

De jó hogy megtettem!

Sokkal könnyebb! Így – sóhajt elégedetten.

 

Siet tovább. Mindjárt elfogy az út,

s eléri a ragyogó kaput.

Ó, már csak egy patak választja el!

Jön-megy a partján, hídra mégse lel.

De hírtelen eszébe jut keresztje:

 

A túlsó partra az most híd lehetne.

Jaj, nem ér át! Hiába próbálgatja:

hiányzik a lefűrészelt darabja.

Mit tettem – kiált kétségbeesetten.

Most a cél közelében kell elvesznem,

mert keresztemet nehéznek találtam!

S ott áll a parton keserű önvádban.

 

Azután új vándort lát közeledni,

s mert keresztjéből nem hiányzik semmi,

mint hídon, boldogan indulhat rajta,

hogy átjusson békén a túlsó partra.

 

Rálépek én is! Reménykedni kezd:

az ismeretlen, idegen kereszt

hátha átsegíti. Rálép, de reccsen

lába alatt. Jaj, Istenem, elvesztem!

Uram, segíts! Így sikolt, és felébred.

Még a földön van. Előtte az élet.

Csak álom volt a kín, a döbbenet.

 

Megváltó Uram, köszönöm Neked!

Keresztemet Te adtad, ó, ne engedd,

hogy egy darabot is lefűrészeljek!

Amilyennek adtad, olyan legyen!

Te vezetsz át a szenvedéseken.

A Te kereszted szerzett üdvösséget,

de mivel az enyémet is kimérted,

Te adj erőt és kegyelmet nekem,

hordozni mindhalálig csendesen!?

 

„Kemény a harc, nehéz a kereszt terhe.

Nem bírom már!

-sóhajtod csüggedve.

De tarts ki! Egyszer meglátod, megérted,

hogy a keresztre miért volt szükséged.”

 

(Fordította: Túrmezei Erzsébet)