A hajó, avagy egy történet az indulataink kezeléséről

Élt egyszer egy ember, aki rajongásig szerette a kis hajóját. Rendszeresen ápolta, szépítette, óvta mindentől, ahogy csak tudta. Minden héten kitakarította, hajókázott egyet a folyón, majd visszatérve újra kitakarította és gondosan biztonságba helyezte. Annyira féltette mindenkitől, hogy még a saját felesége és gyermekei sem nyúlhattak a hajóhoz.

Egyik évben, még a tél beállta előtt hosszú heteket töltött azzal, hogy az egész hajót felújítsa és lefesse, és a végeredménnyel meg is lehetett elégedve: pont úgy nézett ki a hajó, mint újkorában. Ahogy ott állt féltett kincsében gyönyörködve, arra gondolt, hogy még egy utolsó utat megtesz vele, mielőtt kénytelen lesz eltenni jövő tavaszig.

Ködös őszi reggel volt. A folyó csendesen haladt a maga útján, emberünk pedig gyermeki lelkesedéssel nézelődött csodálatos tulajdonának fedélzetén, ahogy a folyóparton ágaskodó fák egymás után bukkantak fel, majd tűntek el a szeme elől. Elégedett volt. Élvezte a hajókázás minden egyes pillanatát, távol az emberektől, csendben, békességben.

Ekkor hirtelen egy nagy csattanás zökkentette ki nyugalmából: hajója úgy megrázkódott, hogy a férfi majdnem el is veszítette egyensúlyát. Ahogy oldalra fordult, egy másik kis hajót pillantott meg, ami egyenesen az övébe ütközött, és le is tört egy darabot belőle.

Mérhetetlen düh és kétségbeesés fogta el emberünket. Valaki egy szempillantás alatt tönkretette a tökéletes reggelét, és súlyosan megrongálta legféltettebb kincsét is, ami egy perce még teljes dicsőségében pompázott.

A férfi ordítani kezdett a másik hajó tulajdonosának: „Mi az ördögöt csinál, maga idióta?! Elment az esze?! Micsoda barom kormányozza bele a hajóját a másikéba?! Hogy lehet így tönkretenni a hajómat és az egész napomat?!!”

Azonban válasz nem érkezett. A férfi erre még ingerültebb lett, egymást követték a szitokszavak, és a benne lévő düh egyre csak fokozódni látszott. Még mindig semmi válasz nem jött a másik hajóból. A dühös ember tovább kiabálva közelebb lépett, és csak ekkor vette észre, hogy a másik hajóban senki sincsen. Egy öreg, magára hagyott kis hajó volt, ami irányítatlanul sodródott lefelé a folyón, és pont az ő hajójába ütközött bele.

Ekkor döbbent rá a férfi, hogy mi is zajlott le benne az elmúlt néhány percben. Egészen idáig a másik hajó kormányosát tette felelőssé saját dühkitöréséért és a napja tönkretételéért – csakhogy a másik hajónak nem volt kormányosa. Nem volt kire mutogatni többé, hiszen egy üres hajó váltotta ki belőle ezeket az indulatokat.

Megértette, hogy a feszültség, a düh, és minden negatív érzelem, ami hirtelen kiömlött belőle, végig ott volt benne. Az mind az övé, és az ő felelőssége volt az is, hogy nem tudott mit kezdeni vele.

Nem mindig üres a másik csónak. Van, hogy tényleg egy másik ember okoz fájdalmat neked, de akár szándékosan teszi, akár véletlenül, a saját reakciódért már nem ő a felelős, hanem Te magad. Tönkreteheted a napodat, tönkreteheted a hetedet, vagy tönkreteheted akár az egész életedet is, de ez már a Te döntésed.

Azon, ami történt, már nem tudsz változtatni; az viszont, hogy mi történik ezután, kizárólag rajtad múlik.