A hákim bölcsessége

Egy szultán hajóútra indult legkedvesebb szolgája kíséretében. A szolga, aki még sohasem utazott tengeren, sőt a hegyek fiaként még a tenger színét se látta soha, elbújt a hajó fenekére, siránkozott, jajgatott, reszketett és sírt. Mindenki igyekezett jóságosan megnyugtatni őt. De a jótétemény csak a füléig hatolt el, riadalomtól gyötört szívéig már nem. A szultán számára lassan elviselhetetlenné vált szolgájának jajgatása, s nem lelt többé örömet a hajóútban a kék tengeren, kék ég alatt. Ekkor odalépett hozzá a bölcs hákim, a szultán orvosa.

– Fenséges uralkodóm, engedelmeddel én le tudnám csillapítani a szolgádat.

A szultán habozás nélkül megadta az engedélyt. A hákim erre megparancsolta a matrózoknak, hogy hajítsák a szolgát a tengerbe, amit azok örömest meg is tettek a bőgőmasinával. A szolga csapkodott kezével-lábával, levegő után kapkodott, belecsimpaszkodott a hajóperembe, és könyörgött, hogy vegyék vissza a hajóra. Hajánál fogva húzták be. Attól kezdve moccanás nélkül ült a sarokban, és egyetlen panaszos hang nem hagyta el ajkát. A szultán álmélkodva kérdezte a hákimot:

– Miféle bölcsesség rejlett a cselekedeted mögött?

A hákim pedig azt válaszolta:

– Szolgád még sohasem ízlelte a tenger sós vizét. Azt sem tudta, milyen veszély vár rá a hullámok között. Így azután arról sem lehetett fogalma, hogy milyen becses dolog egy hajó biztos deszkáit tudni magunk alatt. A nyugalom és a hidegvér becsét csak az ismeri, aki egyszer már szembekerült a veszéllyel is.