Fair play

Évekkel ezelőtt a Seattle-i paralimpiai játékokon 9 atléta (akik mind mentálisan, vagy fizikailag sérültek)felálltak a 100 méteres futás startvonalához. A pisztolylövés felhangzásakor elkezdődött a verseny, ahol (bár nem mindenki a lábain futva), de a cél felé törekedett a beérkezés és a győzelem reményében.

A nagy igyekezetben egyszer csak az egyik fiú elesett az aszfalton és jó néhányat bukfencezett, majd elkezdett sírni. A többi 8 versenyző hallotta a sírást, lelassított és hátranézett. Majd mindegyikük megállt és visszafordult. Az egyik Down-kóros lány leült mellé, megpuszilta és megkérdezte, hogy jobban érzi-e magát. Segítettek neki felállni,majd mindnyájan összekapaszkodtak és együtt sétáltak be a célvonalon.

A stadionban pedig a nézők felálltak és percekig tapsoltak.

Mit üzen ez a történet nekünk? Valahol legbelül tudjuk: a legfontosabb dolog az életben nem az egymás felett aratott győzelem. Mert ha csak a minden áron győzni akarás a célunk – önzővé válhatunk, talán még le is nézzük a lemaradottakat, kizárjuk életünkből a szeretetet.

Ha le tudsz mondani érdekeid érvényesítéséről, a győzelem mámoráról, akkor meglátod a másik ember küzdelmét is.
Az életben sokkal fontosabb  ha másokat  is győzelemhez tudunk segíteni, akkor is, ha ez azzal jár, hogy dicsőségünkről le kell mondani.

Egy gyertya nem veszít semmit a fényéből akkor sem, ha meggyújt egy másikat.