Lélekemelő olvasnivaló

Az élet útja

Anyu és apu minden évben vonattal kísérték Martint, fiukat, a nagymamájához a nyárra, majd másnap ugyanezzel a vonattal jöttek haza. A fiú, amikor felnőtt, azt mondta a szüleinek:
– Én már felnőtt vagyok, mi lenne, ha idén egyedül próbálnék menni a nagymamához?
Rövid vita után a szülők beleegyeztek. Itt állnak az állomás járdáján, integetve, utolsó tippet adva az ablakból, miközben Martin folyamatosan ismételgeti:
– Igen, tudom, tudom, már százszor elmondtad…!
Mindjárt indul a vonat, mire az apa: – Fiam, ha hirtelen rosszul vagy, vagy félsz, akkor ez neked szól! – és valamit a fiú zsebébe tesz.
És most a fiú egyedül ül a kocsiban, szülők nélkül, először néz valamit az ablakból. Körülötte idegen emberek tologatnak, zajt csapnak. Belép a fülkébe a kalauz.
Megjegyzi, hogy egyedül van, valaki még szomorúan is néz rá. Hirtelen a srác kényelmetlenül érzi magát.
És most megijed. Fejet lehajtva, kuporodik az ülés egyik sarkába. könnyek kezdenek hullani a szeméből.
Abban a pillanatban emlékszik arra, hogy apukája tett valamit a zsebébe. Reszkető kézzel keresi. Egy darab papír. Kinyitja
– Fiam, az utolsó kocsiban vagyok -…
Utóirat: Így kell elengedni a gyerekeket. Bízni bennük, de mindig az utolsó kocsiban kell lennünk, hogy ne féljenek…
Közel legyünk – amíg élünk…”

Leave a Reply

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük