EFT,  Lélekemelő olvasnivaló

Meddig akarod még cipelni?

Egyszer két zen szerzetes visszafelé tartott a kolostorba az erdőn keresztül. A folyóhoz érve látták, amint egy asszony térdre rogyva sír a parton. Fiatal, vonzó teremtés volt.

– Mi történt veled? – kérdezte tőle az idősebbik.

– Anyám haldoklik. Egyedül van otthon, a folyó túlsó partján, és én nem tudok átmenni hozzá. Megpróbáltam – folytatta a fiatal nő -, de elsodor az áramlat, segítség nélkül nem tudok átjutni a túlpartra… De most … Most, hogy idejöttetek, egyikőtök segíthetne átkelnem…

– Bárcsak segíthetnénk – sopánkodott a fiatalabb szerzetes. – Csak a vállunkon tudnánk átvinni, szüzességi fogadalmunk pedig tilt mindennemű érintkezést a másik nemmel. Tilos. Sajnálom.

– Én is sajnálom – szólt az asszony, és tovább zokogott.

Az idősebbik szerzetes térdre ereszkedett, lehajtotta a fejét, és azt mondta: “Ülj fel.” Az asszony el sem tudta hinni, de gyorsan fölkapta a ruhás motyóját, és felült a szerzetes nyakába.

Nehezen ugyan, azért mégis átkelt a folyón az idősebb szerzetes, mögötte a fiatalabbik.

A túlpartra érve a fiatal nő leszállt, odament az idősebbikhez, hogy kezet csókoljon neki.

– Jól van, jól van – húzta el a kezét a férfi -, eredj tovább az utadon.

Az asszony hálásan, alázatosan meghajolt, fogta a batyuját, és futva elindult a falu felé.

A szerzetesek szó nélkül elindultak a kolostor felé. Még tíz órai járóföldre voltak. Nem sokkal azelőtt, hogy megérkeztek volna, a fiatalabb így szólt az idősebbikhez:

– Mester, te nálam is jobban tudod, hogy fogadalom köt bennünket. Te mégis a válladon vitted azt az asszonyt, át a folyó széltében.

– Átvittem a folyón, de én már rég letettem a túlsó parton. Te még mindig cipeled?