Lélekemelő olvasnivaló

A legszebb virág

Egyedül ültem le olvasni a parkban,
Szomorú fűzfának védő árnyékában.
A csalódottságra volt elég jó okom.
Megbántott a világ, ezt vettem én zokon.
 
Ha ettől még nem lett volna elég rossz a napom,
Elém állt egy kisfiú, izgatott volt nagyon.
Kipirult s kifulladt a játék hevében;
Felhevülten így szólt: “Néni, ide nézzen!”
 
Kezében elhervadt virág kornyadozott,
Lankadt szirmai tán nem látták a napot.
Halott virágával küldtem volna tova,
Mosolyt színleltem hát, s bámultam máshova.
 
Nem ment el, sőt inkább mellém ült a padra,
Virágját szaglászta, s mondta kisvártatva:
“Az illata csodás, s bizony szép is nagyon.
Itt szedtem magának, tiszta szívvel adom.”
 
Haldokló virág volt, mit átadott,
Ragyogó színe rég megkopott.
Tudtam azonban, el kell fogadnom
A fiú különben tán sosem hagy nyugton.
 
Nyúltam a növényért, hogy elvegyem tőle,
De ő csak tartotta fel, a levegőbe.
Eladdig nem tűnt fel, ekkor vettem észre,
A fiúcska nem lát, mert hogy vak szegényke.
 
Hangom megremegett, szememben könny égett,
Megköszöntem neki, hogy talált ilyen szépet.
“Szívesen”-mondta, s vidáman elfutott.
Nem tudta, hogy bennem mily mély nyomott hagyott.
 
Eltűnődtem rajta, vajon mint láthatta,
Hogy egy nő a fűzfa alatt önmagát siratta.
Honnan vette észre borús keservemet?
Talán a szívével lát jól ez a gyerek?
 
A vak gyermek szemével végre megértettem,
A világgal nincs baj, itt a hiba bennem.
Nem láttam meg eddig, milyen szép az élet
Megfogadtam, hogy ezután élvezem a szépet.
 
A hervatag kórót orromhoz emeltem,
Gyönyörű rózsának illatát éreztem.
Közben a fiúcska új gazzal kezében
Egy gyanútlan öregembert készült felvidítani éppen.
 
Nyiraty Gábor