Mese az életedről
2022-02-26
Egy mesét osztok meg veled, mely rólad szól.
Úgy olvasd el, hogy ne feledd el közben, hogy ez a mese a te meséd, a te életedről szól, te is felfedezheted önmagadban a… nézzük csak, mit is?!
Egyszer volt, hol nem volt, a messzi hegyeken túl, meg még talán a völgyön is, az Ismert Mező leges-legközepén élt egy veréb. Volt rendes neve is persze, amit a szüleitől kapott, de egyszer eszébe jutott, hogy szívesebben viselne valami más nevet. Shantinak kezdte hívni magát. Nem nagyon tudta, hogy miért pont ezt a nevet választotta. Hanem amikor a többiek kérdezősködtek, hogy honnan a Shanti név, hát igen tetszetős történeteket sikerült erről mesélnie. Csakhogy egyik sem volt igaz. Azért a többieknek tetszett, ez meg Shantinak tetszett…
Shanti élt-éldegélt, repdesve, ugrándozva, eszegetve, csipegetve – élte a verebek megszokott életét. Talán így is hal meg, ha egyszer fel nem támad a szél…
…és messzire nem repíti – el, egészen az Ismert Mező Pereme felé.
A kis veréb bizony rettenetesen megijedt… itt még azelőtt sohase járt. Eszébe jutott az összes intés, amit a sokat tapasztalt, öreg verebektől hallott, hogy nehogy elmerészkedjen a Peremre, mert ott már nincs semmi, és a semmi az a halál. Hiába kapálózott, hiába csapkodott erejét megfeszítve a szárnyacskáival a szél csak sodorta, sodorta egyre tovább. Shanti rémülten látta, hogy a Mező vége iszonyatos gyorsasággal közeledik. Aztán meg csak valami végtelen kékséget látott maga előtt, és biztos volt benne, hogy a következő pillanatban elenyészik, ahogy a nagy a szél belefújja ebbe a nagy semmibe.
A vihar útjában azonban egy megtépázott kis bokor kapaszkodott a Mező utolsó foltjaiba. Shantit felfogták az ágak-bogak.
Teljes erejéből megkapaszkodott és azon rimánkodott – talán még imádkozott is -, hogy csak most az egyszer ússza meg, s kettőjük közül a szél merüljön ki hamarabb. Persze fogadkozott is, hogy mi mindent ad ezért cserébe, ha most még – utoljára – segítséget kap… Csak álljon el a szél, csak ne fújja őt tovább, arra, az ismeretlen felé…
Lehet, hogy imája meghallgatásra talált, de az is lehet, hogy csak a szél fáradt bele a nagy rohanásba, lényeg az, hogy már nem kellett úgy kapaszkodnia. A bokor egyik ágán himbálózva szusszant néhányat, aztán lassan, hunyorogva, kinyitotta az egyik szemét. A látvány szíven ütötte. Az Ismert Mező tényleg véget ért itt – egész egyszerűen elfogyott. És ahol véget ért, abból az irányból ütemes dübörgés, mormolás, zúgás, csobogás hallatszott, s arra lett figyelmes, hogy a szárnyaira vízpermet hull. Kinyitotta a másik szemét is. Először úgy tűnt, csak a nagy kék semmit látja, ám ahogy tovább figyelte Azt, Ami a Mezőn Túl Van, észre vette, hogy Az mozog… hullámzik, fehér fodrocskák jelennek meg és tűnnek el rajta, egyik a másik után. Aztán az egyik fehér tarajocska nem veszett a kékségbe, hanem felemelkedett a levegőbe, s közeledni látszott. A fehérség egyre növekedett, már ki lehetett venni a formáját is… egy madár! gondolta Shanti és minden baja ellenére gyönyörködve szemlélte az új jövevény röptét. A fehérség néhány elegáns mozdulattal feljebb repült, majd úszott, lebegett a levegőben – mintha eggyé vált volna vele. Shanti azelőtt ilyet még soha nem látott, a verebek egyáltalán nem így repültek. A gyönyörű fehérség már egészen közel volt és látszott, hogy valóságos óriás. Valahogy mégsem hatott ijesztően. A Fehérség észrevette a bokorágon kuporgó tépett kis verebet és kíváncsian megszólította:
– Te ki vagy? Sohase láttalak errefelé…
Shanti szépen bemutatkozott, ahogy azt otthon tanulta – és közben megjegyezte magában, hogy minden szépsége és eleganciája ellenére a Fehérség, kissé mintha neveletlennek tűnne, hiszen ő az, aki megérkezett, az illem úgy kívánja, hogy ő mutatkozzon be először. Magában azonban adott még egy esélyt a jövevénynek. Az pedig így szólt:
– Engem Palakkának hívnak és albatrosz vagyok.
– Albatrosz? Még sohasem hallottam az albatroszokról – mondta Shanti.
– Ha akarod mesélhetek rólunk – ajánlotta Palakka és egészen közel jött.
– Rendben – egyezett bele Shanti és lejjebb röppent – így a fejük egy magasságba került.
És Palakka pedig nekikezdett: mesélt, csak mesélt – a Nagy Kékségről, a tomboló viharokról, a Repülésről, a halászatról, a csupaizgalom napokról, a Száradó Szárnyak Sziklájáról, a szabadságról… az Életről. Shanti tágra nyílt szemmel, vágyakozva hallgatta. Aztán Palakka egyszer csak elhallgatott, mélyen Shanti szemébe nézett és ezt mondta: bárki lehet albatrosz. Te is. Majd még egyszer elismételte a mondatot és úgy tűnt, többet nem kíván hozzátenni.
Shanti érezte, hogy legbelül valami moccan: az albatrosz, akinek eddig a létezését sem sejtette, válaszolt a hívó szóra. Shanti egy hosszú másodpercig átélte a saját albatroszságát… aztán elöntötte a kétségbeesés – na, de mi lesz így vele? Mi lesz az eddigi életével? A mező olyan jól ismert, olyan biztonságos – igaz, hogy mindazt, amiről Palakka beszélt nem nyújtja, de mégis… és különben is mindenki így csinálja. Egyetlen egy verebet sem ismer, aki másképp élne, pláne olyat, aki albatrosszá vált volna.
Itt minden olyan vad, olyan ismeretlen, olyan kiszámíthatatlan, olyan bizonytalan, olyan veszélyes, olyan bármi-lehetséges (de ha jól belegondol, akkor ez a bármi azért főleg borzasztó, szörnyű és rettenetes). Neeem, ez nem nekem való – gondolta Shanti.
Csak azt nem értette, hogy miért támadt hirtelen sírhatnékja ettől… Palakka ránézett és azt mondta:
– Én most itt vagyok, hogy átsegítselek saját magadon, hogy eljuss a benned élő albatroszhoz. De vissza is fordulhatsz. Te döntesz.
Shanti már tudta a választ. Egy futó pillanatra még átengedte magát a benső albatrosznak, aztán nagyot sóhajtva rácsukta a kaput, és felröppent, hogy visszaszálljon oda, ahonnan elindult. Palakka hosszan nézett utána. Biztos volt benne, hogy Shanti még visszatér ide, hiszen minden albatrosz haza vágyik…
Teltek-múltak a napok, az Ismert Mezőn megint tavasz, majd nyár lett. Shanti időközben kikelt fiókája is felcseperedett – lassan ideje volt kirepülni, önálló életet kezdeni. Shanti tudta, hogy itt az idő, és büszkén figyelte a mellette repdeső ifjú verebet. Annyira tökéletesnek látta. Az ő fia volt a legszebb, legokosabb veréb az egész mezőn. Már csak néhány iskola és KÉSZ. Valóban szárnyra kelhet a fiú. Persze voltak a felnőtté válásnak nehéz pillanatai… amikor a fiú elvágyott, amikor az álmairól mesélt – hogy mi mindent fog véghezvinni, amikor felnő, hogy hogy fogja átváltoztatni a rosszat jóvá, élhetőbbé tenni az életet az összes veréb számára. Shanti szíve ilyenkor összeszorult, és finoman, de következetesen nyirbálta a fiú szárnyait – nehogy túl messzire, nehogy túl magasra szálljon, nehogy baja essen…
Az albatroszról csak egyetlen egyszer mesélt neki – aztán hagyta, hogy a hétköznapok betemessék az emléket…
Míg egyszer ismét fel nem támadt a szél… és messze fújta a feledés porát. A fiú kérte, hogy kísérje el a Peremhez, mert szeretne végre repülni. A szánalmas repdesés, ugrándozás helyett felemelkedni és messze szállni. Shanti nem tiltakozott. Tudta, hogy felesleges. Felröppent hát a fiúval, s hagyta, hogy a szél sodorja – el, egészen az Ismert Mező széléig, a bokorhoz, ahol annak idején megkapaszkodott.
A fiút elkápráztatta a Nagy Kékség látványa. A peremhez ugrált és lenézett – alatta mélyen ott ringott, hullámzott, lélegzett a Nagy Kékség. Csurom vizes tollakkal, megtépázva nézte a messzeséget. Shanti ijedten ugrándozott körülötte. – Kérlek, ne tégy semmi bolondságot! – könyörgött. A fiú, rá sem nézve válaszolt:
– Nem teszek. Repülni fogok. Itt és most. A Nagy Kékség felett.
Shanti sírt, könyörgött, fenyegetőzött, bevetett mindent:
– Nem akarlak elveszíteni – zokogta – ezt nem teheted, pont velem, aki a legjobban szeret…
A fiú ránézett és csak annyit mondott: – Minden rendben van, anya. Hazaértem.
Aztán a peremre állt és lassan elkezdte kitárni a szárnyait és elrugaszkodott … a nyíló szárnyak pedig nőttek, fehéredtek, s a zuhanó fiút egyszer csak megtartották…
Shanti csak állt és nézte a gyenge verébtestből előbukkanó hatalmas albatroszt, ahogy felfekszik a szélre és fenségesen tovaszáll…
Mélységesen szégyellte magát – hogyan is kívánhatott veréb életet… egy ilyen csodának? Hogyan tudott veréb normákat, veréb célokat, veréb megfeleléseket sulykolni belé? Hogy nem látta őt annak, aki: a Kékség Királyának?! Mit tettem? – suttogta gyötrődve, kétségbeesetten.
Nem bírta elviselni a rátörő szégyent és bűntudatot… és a mélységbe vetette magát… A szél azonnal felkapta a kis testet, s zuhanás közben jobbra-balra dobálta. Shanti várta az ütést – tudta, hogy most vége, vége mindannak, amit eddig a világról, magáról, az egész életéről gondolt – jelentőségét veszítette mindaz, amiben hitt, amit birtokolni vélt, amit addig tett vagy elkerülni igyekezett. Hát ennyi volt. Teljesen átadta magát a megsemmisülésnek.
Ekkor hallotta meg a benne élő rég elfelejtett-eltemetett-elhallgattatott albatroszt:
– Bízz bennem, tárd ki a szárnyaidat!
Először nem értette. Aztán, amikor másodszor is hallotta a felszólítást, engedelmeskedett – és érezte, ahogy az egész teste növekedni kezd, a szárnyai erőteljesen kinyúlnak, s a dühöngő szélbe kapaszkodva egyre nőnek, erősödnek és olyan magasságokba repítik átalakuló testét, amelyekről azelőtt még csak nem is álmodott. Átadta magát a repülésnek. Soha ilyen boldog nem volt még…
Aztán valami finom mozgást érzékelt közvetlenül maga mellett – egy hófehér albatrosz csatlakozott hozzá, majd egy másik, aztán megint egy, mígnem már egy raj közepén találta magát. Érezte magában a többieket. Egyként moccantak, fogtak zuhanásba, vagy húztak fel, egyre feljebb… Anélkül, hogy akár egyetlen szót is váltottak volna Shanti tudta, hogy vele örülnek.
Örülnek, hogy végre ő is hazaért…
Előző
Kérdés
Legújabb
