El tudod engedni a léggömböt?

A parton ültünk némán, néztük a folyót, ahogyan a sötétben úszó fényektől megcsillantak lágy hullámai….
Egyszer csak azt kérdezted:
– Mondd, te mindenkinek meg tudsz bocsátani?
Hirtelen ezernyi gondolat indult el bennem, mintha egy ajtót nyitottál volna ki ezzel a kérdéssel… Nem is szólaltam meg rögtön, annyira magával ragadt az egész…
– Elvileg igen – mondtam később.
– És gyakorlatilag?
– Tudod, az ember érdekes teremtmény. Ragaszkodik még saját fájdalmához is. Görcsösen kapaszkodik belé… félti… mert mi lesz, ha elengedi…? Megszűnik valami… Azt már nem látja, hogy nemcsak önmagán segítene….
– De miért van így?
– Mert a fájdalom, a sértődöttség elhomályosítja a lényeget…
Egy léggömb volt a kezemben, fogtam, hogy el ne szálljon. Vigyáztam rá…. hisz tőled kaptam…
Néhány percnyi hallgatás után ismét megszólaltam:
– Figyelj csak ….. a fájdalom is pont ilyen…. – mutattam a léggömbre.
– Milyen? – néztél rám kérdőn.
– …mint ez a léggömb. Ha elengedem, messzire száll, majd eltűnik…. s csak az emléke marad… de nem lesz már a kezemben. A fájdalommal is így vagyunk: nincs többé, ha egyszer elengedtük.
– És ez ennyire egyszerű?
– Nem – mosolyodtam el -, mert ragaszkodom hozzá… Nem akarom elengedni. Hiszen tőled kaptam… De később rá fogok jönni, hogy amíg fogom a zsineget, addig meggátol mindenben, ami teljes embert igényel… Addig csak az egyik kezemmel tudom megfogni a kezedet… megsimogatni az arcod … de ez csak fél … a félig-dolgok életképtelenek… És közben mozdulna a másik kéz is, de a léggömb…
Ekkor jön el a pillanat, amikor eldöntjük, melyik a fontosabb; mert a kettő egyszerre nem tud működni. Ha két kézzel akarlak téged, a zsineget el kell engednem… Én pedig szeretlek, és nem érdekel tovább a léggömb…
De sokan gyűjtögetik a fájdalmat, és képesek szinte belefulladni, teljesen ellepi őket, ám elengedni nem akarnak egyet sem…
– Pedig minden könnyebb lenne… – mondtad, és szorosan hozzám bújtál, én két karommal átfontam a nyakad, s a léggömb elszállt….