Fiamnak
Elszálltak az évek, mint röpke pillanat,
nézem a képet, min karomban tartalak.
Kissé sárgult fotó, megkopott a fénye,
mégis életem egyik legszebb emléke.
Kilenc hónapig egyszerre dobbant szívünk,
vártam a percet, mikor együtt lehetünk.
Megláttam végre arcod egy őszi estén,
úgy éreztem, mintha már régen ismerném.
A szeretet, mi lelkemet elöntötte,
az egész jövőmet végleg eldöntötte.
Tudtam, nálad fontosabb senki sem lehet,
ott egyből rabul ejtetted a szívemet.
Később, mikor két kezed ölelte nyakam,
a boldogságtól néha elakadt szavam.
Mikor először mondtad: anya, szeretlek,
könnyeim lassan az arcomon peregtek.
A tinikorral bizony meggyűlt a bajunk,
de szeretettel ezen is túljutottunk.
Már felnőttél, a karod alatt elférek,
de ha bánt valami, most is ölelnélek.
Számíthatsz rám mindig, ha gondod támadna,
jobb gyermeket egy anya sem kívánhatna.
Lehetsz bármily idős, ha majd megöregszel,
mindig és örökké a kisfiam leszel.
Szabóné Orosz Katalin
