A törött tükör igaz története

Főiskolai előadások és hosszú értekezletek végén gyakran hangzik el a kérdés:

”Van valakinek kérdése?” Akkor, amikor a hallgatóságot már úgyis elárasztották információval, és különben sincs több idő.

Ilyenkor az embernek biztosan lenne egy-két kérdése. Például: “Mehetünk már végre?” vagy “Mi a fenére volt jó ez az egész értekezlet?” vagy “Hol lehet itt inni valamit?” A gesztus célja gondolom az, hogy az előadó jelezze vele, mennyire nyitott, de ha valóban felteszel egy kérdést, az előadó is, a közönség is gyilkos tekintettel néz rád. És mindig akad egy hülye – egy stréber idióta -, akinek van kérdése. Az előadó pedig válaszol rá. Azzal, hogy nagyrészt elismétli azt, amit egyszer már elmondott.

De ha még maradt egy kis idő, és egy kis csend támad a felszólítás után, általában fel szoktam tenni a kérdések kérdését: “Mi az élet értelme?” Az ember sohasem tudhatja, hátha valaki tudja rá a választ, és nagyon bánnám, ha lemaradnék róla, csak mert túl nagy a társadalmi gátlásom ahhoz, hogy én tegyem fel a kérdést. Amikor viszont felteszem, rendszerint abszurd húzásnak tekintik – az emberek nevetnek, bólogatnak, összepakoljak a cuccaikat, és az értekezlet ezzel a nevetséges megjegyzéssel véget is ér. Egyszer, egyetlenegyszer történt csak meg az, hogy feltettem a kérdést, és komoly választ kaptam rá. Olyat, mely máig emlékezetes a számomra.

Mindenekelőtt el kell mondanom, hol történt, mert maga a színhely is különös jelentőséggel bír. Görögországban vagyunk. Egy Gonia nevezetű falu közelében, Kréta szigetének egyik sziklás öblében áll egy görög ortodox rendház. Mellette, a rendház által adományozott telken működik egy intézet, amelyet az emberek közötti megértésnek és megbékélésnek, különösen pedig a németek és a krétaiak egymáshoz való újbóli közeledésének szenteltek. Valószínűtlen feladat, tekintve a háborús idők keserű emlékét. A helyszín azért lényeges, mert az épület a malemi kis tábori repülőtérre néz, ahonnan a náci ejtőernyősök megszállták Krétát, és ahol a parasztok konyhakéseket és kaszákat forgatva megtámadták őket. A megtorlás rettenetes volt. Egész falvak lakosságát állítottak sorba és lőtték agyon, amiért megtámadták Hitler elit alakulatait.

Magasan az intézet fölött temető van, benne egyetlen kereszt, amely a krétai partizánok tömegsírját jelöli. Az öböl túloldalán pedig, egy másik hegyen van a náci ejtőernyősök katonai temetője. Az emlékműveket úgy helyezték el, hogy mindenki lássa őket, és örökké emlékezzenek az eseményre. Végül is a krétaiak egyetlen fegyvere a gyűlölet maradt, és sokan megesküdtek, hogy ezt a fegyvert soha nem fogják letenni. Soha többé.

A történelem eme vészterhes díszletei között, ezen a helyen, ahol a gyűlölet sziklája vastag és kemény, törékeny paradoxon egy olyan intézet léte, amelyet a háború ejtette sebek begyógyítására hoztak létre. Hogy került ez ide? A válasz egy férfi neve. Alexander Papaderoszé. Filozófusdoktor, tanár, politikus, athéni lakos, de ennek a földnek a szülötte. A háború végeztével arra a meggyőződésre jutott, hogy a németek és a krétaiak sokat nyújthatnak egymásnak – sokat tanulhatnak egymástól. Hogy példát mutathatnak. Mert ha ők képesek egymásnak megbocsátani és alkotó kapcsolatot létrehozni, akkor minden nép képes rá.

Hogy rövidre fogjam a történetet, Papaderosznak sikerült. Az intézet valóra vált – eszmecsere terepe lett az iszonyat színhelyén -, és valóban alkotó együttműködés forrásává vált a két ország között. Már több könyvet is írtak azokról az álmokról, amelyek azáltal váltak valóra, amit az egyik nép a másiknak adott e helyen.

Mire én az egyik nyári ülésszakra az intézetbe érkeztem, Alexander Papaderosz már élő legenda volt. Elég volt egy pillantást vetni rá: energia, fizikai erő, bátorság, intelligencia, szenvedély és lendület sugárzott belőle. Amikor pedig elbeszélgetett, vagy kezet rázott vele az ember, vagy jelen volt, ahol beszélt, megtapasztalhatta kivételesen felvillanyozó emberségét. Kevés férfiú ér fel saját hírnevéhez, amikor közelebbről megismeri az ember. Alexander Papaderosz kivétel ez alól. A görög kultúrával foglalkozó, és a Papaderosz által Görögország minden vidékéről meghívott értelmiségiek és szakemberek vezette kéthetes szeminárium utolsó délelőttjének utolsó előadásán Papaderosz felemelkedett a terem végében álló székéről, előrement, ott megállt az egyik nyitott ablakon beözönlő ragyogó görög napfényben, és kinézett. Mi pedig követtük a tekintetét az öblön át egészen a német temetőt jelző vaskeresztig. Azután megfordult. És előadta a rituális gesztust: – Van valakinek kérdése? Csend ülte meg a termet. Ez a két hét egy egész életre elegendő kérdést vetett fel, de pillanatnyilag csak a csönd létezett.

– Nincs kérdés? – Papaderosz tekintete végigpásztázott a termen. Nos jó. Föltettem a kérdést.
– Dr.Papaderosz, mi az élet értelme?

A szokásos nevetés jött válaszul, mindenki indulásra készen mocorgott. Papaderosz kezével csendet intett, és hosszasan rám nézett, szemével azt firtatva, komolyan kérdeztem-e. A szememből pedig azt olvasta ki, hogy igen.

– Rögtön válaszolok a kérdésére. Nadrágzsebéből elővette tárcáját, egy darabig egy bőr pénztárcában kotorászott, aztán kihalászott egy apró, kerek tükröt, nagyjából akkorát, mint egy negyeddolláros. És a következőket mondta:

Kisgyermekkoromban, a háború alatt nagyon szegények voltunk, egy eldugott faluban éltünk. Egy nap az úton találtam egy darabokra tört tükröt. Egy német motorbiciklit lőttek ki azon a helyen. Megpróbáltam összeszedni a tükör összes darabját, hogy összerakjam, de lehetetlen volt, így csak a legnagyobb darabot tartottam meg. Ezt itt ni.

Aztán egy kövön kör alakúra csiszoltam. Játszani kezdtem vele, mint valami játékszerrel, és elbűvölt az, hogy olyan sötét helyekre tükrözhetem vele a fényt, ahova a nap sohasem sütött be – mély lyukakba, repedésekbe és sötét beugrókba. Sportot űztem abból, hogy fényt bocsássak a legeldugottabb helyekre is. Megtartottam a tükröcskét, és ifjúkorom üres pillanataiban elővettem. És újra elfogadtam a játék nyújtotta kihívást.

Amikor férfivá értem, rájöttem, hogy ez nem egyszerűen gyermekjáték, hanem annak a metaforája, hogy mit is kezdhetek az életemmel.

Rájöttem, hogy nem én magam vagyok a fény, még csak nem is a fényforrás. De a fény – az igazság, a megértés, a tudás – létezik, és sok sötét helyen csak akkor fog fényleni, ha én odatükrözöm. Csak egy szilánkja vagyok annak a tükörnek, amelynek teljes alakját és formáját nem ismerem. Ennek ellenére azzal, ami a rendelkezésemre áll, fényt tükrözhetek a világ sötét zugaiba – az emberek szívében lévő fekete foltokra -, és némely emberekben bizonyos dolgokat megváltoztathatok. Ez az, amire én törekszem. Ez az én életem értelme.

Aztán fogta a tükröcskéjét, óvatosan tartva befogta az ablakon beáramló nappali fény sugarait, és az arcomra meg a padon összekulcsolt kezemre irányította. Sokat elfelejtettem már abból, amit azon a nyáron a görög kultúráról tanultam. De emlékezetem tárcájában még ma is ott hordok egy kicsiny kerek tükröt.

Robert Fulghum