Önszabotázs és az EFT

Miért szabotálom magam, miközben pontosan tudom, mit kellene tennem?

Az önszabotázs mögött talán nem gyengeség, hanem egy régi, félreértett önvédelmi mechanizmus áll.

Coachként és EFT-vel foglalkozó szakemberként újra és újra találkozom egy különös emberi ellentmondással.

Tudjuk, mit kellene tennünk – mégsem azt tesszük.

Tudjuk, hogy ideje lenne változtatni. Tudjuk, hogy egy szokás már nem szolgál bennünket. Elhatározzuk, hogy most másképp lesz. Aztán egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy megint ugyanott tartunk.

Megint halogatunk. Megint túlesszük magunkat. Megint olyasmit vásárolunk, amire nincs szükségünk. Megint elveszítjük a türelmünket. Megint nem tesszük meg azt a lépést, amelyről pontosan tudjuk, hogy fontos lenne.

És ilyenkor általában nemcsak csalódottak vagyunk, hanem elkezdjük bántani is magunkat:

Miért csinálom ezt már megint?

Miért nincs bennem elég akaraterő?

Miért nem tudok végre megváltozni?

Mi baj van velem?

Brad Yates 2026-os Tapping World Summiton elhangzott előadásának egyik gondolata számomra nagyon pontosan megragadja ennek a problémának a lényegét:

„Az önszabotázs egyszerűen félreértett önszeretet.”

Elsőre furcsán hangzik. Pedig ha igazán megértjük, alapvetően változtathatja meg azt, ahogyan önmagunkhoz viszonyulunk.

Mi van, ha nem ellened dolgozik az a részed?

Amikor valaki azt mondja nekem, hogy „folyamatosan szabotálom magam”, én szeretem egy kicsit másképpen feltenni a kérdést:

Mit próbál elérni számodra ez a viselkedés?

Nem azt kérdezem, hogy jó-e, amit teszel. Lehet, hogy egyáltalán nem jó.

Hanem azt: mire van szükséged abban a pillanatban?

Amikor este kinyitod a hűtőt, lehet, hogy valójában megnyugvásra vágysz.

Amikor elhalasztasz egy fontos feladatot, lehet, hogy a kudarctól vagy éppen a sikertől próbálod megvédeni magad.

Amikor egy vita során támadásba lendülsz, lehet, hogy biztonságot vagy kontrollt keresel.

Amikor megveszel valamit, amiről tudod, hogy nem kellene, lehet, hogy néhány percre szeretnéd jobban érezni magad.

A cselekedet nem feltétlenül szolgál téged.

De a mögötte lévő szándék lehet, hogy igen.

Egy részed megpróbál gondoskodni rólad – csak éppen egy régi, már nem megfelelő eszközzel.

Számomra itt kezdődik az önszabotázs valódi megértése.

„Majd ha eléggé haragszom magamra, végre megváltozom”

Sokan ezt a stratégiát használjuk.

Ha valamit elrontottunk, szigorúbbak leszünk magunkhoz.

Úgy gondoljuk, ha eléggé kellemetlenül érezzük magunkat a történtek miatt, akkor majd tanulunk belőle.

Ezért kritizáljuk magunkat.

Szégyent érzünk.

Fogadalmakat teszünk.

És egy darabig valóban működhet.

A szégyen és az önmagunkkal szembeni düh elképesztő energiát képes mozgósítani. Csakhogy ez az energia ritkán fenntartható.

Érdemes feltenni magunknak egy egyszerű kérdést:

Ha az önkritika valóban működne, nem kellett volna már régen megoldania a problémáinkat?

Brad Yates nagyon világosan mutat rá arra a körforgásra, amelybe ilyenkor kerülünk:

rosszul érzem magam → olyan dolgot teszek, amit később megbánok → szégyellem magam → kritizálom magam → még rosszabbul érzem magam → újra szükségem lesz valamire, ami megkönnyebbülést ad.

És máris bezárult a kör.

Vagyis paradox módon éppen az az önkritika táplálhatja tovább a problémát, amelytől a megoldást várjuk.

Amikor a szégyen már nem azt mondja, hogy „hibáztam”

Van egy fontos különbség a bűntudat és a mélyebb szégyen között.

Az egyik azt mondja:

„Valamit rosszul csináltam.”

A másik már azt:

„Velem van valami baj.”

Ez az a pont, ahol megjelenhetnek a nagyon régi belső mondatok:

Nem vagyok elég jó.

Nem érdemlem meg.

Mások képesek rá, én nem.

Én már csak ilyen vagyok.

Ezek a mondatok idővel identitássá válhatnak.

És bármilyen furcsa, az ember számára még egy fájdalmas identitás is biztonságosnak tűnhet, ha kellően ismerős.

Ha évtizedeken keresztül azt hittem, hogy nem vagyok elég jó, akkor amikor valami sikerül, az akár idegenebb érzés lehet, mint amikor kudarcot vallok.

A kudarc ugyanis visszaigazolja a régi történetet:

„Látod? Tudtam.”

Ezért a változás nem mindig pusztán akaraterő kérdése.

Néha azt kell biztonságossá tennünk önmagunk számára, hogy másképpen lássuk saját magunkat.

A Dávid-szobor és a „felesleges márvány”

A Brad Yates interjúban a kedvenc metaforám Michelangelo Dávid-szobra.

A híres szobrász szerint a szobor már ott volt a márványban. A szobrásznak csak el kellett távolítania mindazt, ami nem tartozott hozzá.

Michelangelo azt mondta:

A szobor már benne van a márványban.
Én csak lefaragom azt, ami nem odavaló.

Ez az EFT metaforája.

Mindannyiunkban ott van:

• a legboldogabb
• legerősebb
• legszeretetteljesebb énünk

A „felesleges márvány”:

• szégyen
• bűntudat
• félelem
• kétely
• harag

Különösen a szégyen.

Érdemes néha így gondolni saját magunkra is.

Mi van akkor, ha nem kell megjavítanod magad?

Mi van, ha nem egy hibás emberből kell létrehoznod egy jobb változatot?

Mi van, ha a „mestermű” már ott van?

És az évek során egyszerűen rárakódott valamennyi felesleges márvány:

félelmek,

szégyen,

bűntudat,

önbizalomhiány,

régi sérülések,

mások ítéletei,

és mindazok a következtetések, amelyeket valamikor önmagadról levontál.

Ebben a megközelítésben a személyes fejlődés számomra már nem arról szól, hogy valaki mássá kell válnom.

Sokkal inkább arról, hogy fokozatosan elengedjem mindazt, ami eltakarja azt, aki valójában vagyok.

Az egyik legerősebb kérdés: „Hát ez érdekes…”

Van egy apró változtatás, amelyet coachingban és önismereti munkában is rendkívül értékesnek tartok.

Amikor legközelebb olyasmit teszel, amit később megbánsz, próbáld meg nem azonnal azt kérdezni:

„Miért vagyok ilyen?”

Próbáld inkább ezt:

„Hát ez érdekes. Vajon mi történt?”

Óriási különbség van a kettő között.

Az első kérdés ítéletet tartalmaz.

A második kíváncsiságot.

Mi történt közvetlenül előtte?

Mit éreztem?

Mitől féltem?

Mire lett volna szükségem?

Mit próbáltam elkerülni?

Mit próbáltam megadni magamnak?

És talán a legfontosabb:

Mit próbált megvédeni bennem ez a viselkedés?

Amikor megszűnik az ítélkezés, olyan válaszokat is észrevehetünk, amelyeket a szégyenben egyszerűen nem látunk.

Az EFT-ben ezért nem menekülünk a kellemetlen érzések elől!

Néha megkérdezik tőlem, miért mondunk ki a kopogtatás során negatívnak tűnő mondatokat.

Miért mondjam azt, hogy:

„Szégyellem magam.”

„Érzem a félelmet a mellkasomban.”

„Haragszom magamra.”

„Megint elrontottam.”

Nem erősítem ezzel tovább a problémát?

Én ezt másként látom.

Nem azért nevezzük meg az érzést, hogy benne maradjunk. Azért nevezzük meg, hogy ne kelljen tovább menekülnünk előle.

Brad egy nagyon egyszerű hasonlatot használ: ha eltört a karunk, az orvosnál sem kezdünk arról beszélni, milyen remek állapotban van a lábunk.

Először oda kell figyelnünk arra, ami fáj.

A kopogtatásban számomra éppen ez az egyik legértékesebb dolog: lehetőséget ad arra, hogy jelen legyek azzal, amit valóban érzek, miközben nem kell elítélnem magam azért, mert ezt érzem.

Próbáld ki most

Gondolj egy olyan közelmúltbeli helyzetre, amikor olyasmit tettél, amit megbántál.

Nem kell nagy traumát választani. Elég egy hétköznapi helyzet.

Figyeld meg, milyen mondat jelenik meg automatikusan benned.

„Már megint…”

„Miért nem tudok…”

„Milyen hülye voltam…”

Most pedig kezdj el finoman kopogtatni a kézél ponton, és mondd:

„Bár nem voltam tökéletes, mégis úgy döntök, hogy szeretem és elfogadom magam.”

Majd:

„Nem biztos, hogy tetszik, amit tettem. De hajlandó vagyok kíváncsi lenni arra, miért tettem.”

És végül:

„Lehet, hogy egy részem csak megpróbált megvédeni. Nyitott vagyok arra, hogy megtaláljam ennek egy jobb módját.”

Nem kell erőltetned, hogy azonnal elhidd ezeket a mondatokat.

Figyeld inkább azt, mi történik a testedben.

Változik-e valami?

Lazul-e a vállad?

Mélyebb lesz-e a légzésed?

Csökken-e egy kicsit az ellenállás?

Megjelenik-e egy emlék vagy felismerés?

A cél nem a tökéletesség.

A cél a kíváncsiság.

Nem baj, ha néha „leesel a szekérről”

A Tapping World Summit beszélgetésében elhangzik a „leesni a szekérről” hasonlat.

Nagyon szeretem ezt.

Mert ha valóban leesnél egy szekérről, nem az segítene visszajutni rá, ha tíz percig szidnád magad.

Ha valóban leesnénk egy szekérről, vajon melyik kérdés segítene jobban?

„Hogy lehettem ilyen idióta?”

Vagy:

„Mi történt? Rosszul ültem? Volt egy kátyú? Elvesztettem az egyensúlyomat?”

Az önostorozás nem segít biztonságosabban visszaülni.

A megértés igen.

Így válhat egy visszaesés kudarcból információvá.

A visszaesés nem feltétlenül azt jelenti, hogy visszakerültünk a kiindulópontra.

Lehet, hogy egyszerűen egy újabb réteget fedeztünk fel.

Valamit, amit eddig még nem láttunk.

Számomra ez a személyes fejlődés egyik legegészségesebb hozzáállása.

Nem kudarc.

Információ.

Mi lenne, ha egy hétig nem próbálnád megjavítani magad?

Van egy gyakorlat, amelyet érdemes kipróbálni.

Egy héten keresztül minden alkalommal, amikor észreveszed, hogy kritizálod magad, állj meg néhány másodpercre.

Ne próbáld azonnal pozitív gondolatokkal felülírni.

Csak kérdezd meg:

„Mi történik most bennem?”

„Mire lenne most igazán szükségem?”

„Mit próbálok megvédeni?”

És ha ismered az EFT-t, kopogtass közben.

Nem azért, hogy gyorsan „megjavítsd” az érzést.

Hanem azért, hogy legyen benned elég biztonság ahhoz, hogy meghallgasd.

Lehet, hogy meglepő választ kapsz.

Talán nem több fegyelemre van szükséged

Sokáig azt gondolhatjuk, hogy a változáshoz még több akaraterő kell.

Még több kontroll.

Még nagyobb fegyelem.

Coachként én egyre inkább azt látom, hogy bizonyos helyzetekben nem ez hiányzik.

Hanem együttérzés önmagunk felé.

Kíváncsiság.

Biztonság.

És annak felismerése, hogy nem kell háborút folytatnunk önmagunkkal ahhoz, hogy fejlődjünk.

Az önszabotáló részed talán nem az ellenséged.

Lehet, hogy csak egy régi védelmező, amely hosszú idővel ezelőtt megtanult egy módszert arra, hogyan segítsen neked túlélni, megnyugodni vagy biztonságban maradni.

Ma pedig már megállhatsz, és mondhatod neki:

„Értem, hogy segíteni próbálsz. Köszönöm. De ma már választhatunk másképpen.”

Számomra az EFT egyik legmélyebb üzenete pontosan ez:

A tartós változás nem feltétlenül akkor kezdődik, amikor végre elég szigorúak leszünk önmagunkhoz.

Hanem akkor, amikor már nem önmagunk ellen, hanem önmagunk mellett állunk.