Örülnünk kellene

Örülnünk kellene minden percnek, amelyet megadott az ég,

megcsodálni az erdőt, a rétet, s szeretni mindent, ami szép.

A fodrozódó víz tükrében, mikor még szunnyad a világ,

hallgatni, ahogy suttog az erdő, mikor a szél muzsikál.

 

A patak vízben megmártózni, addig, míg nyugalmat találsz,

s megpihenni, hogy érezd újra: mégis csak szép a világ.

Feledni mindent, ami bántott, temetni mindent, ami fáj,

s a legutolsó percig hinni, azt, hogy még száz csoda vár.

 

Örülni kellene minden percnek, s úgy szeretni a másikat,

tiszta szívből, hogy érezhesse: Semmi sincs nála fontosabb.

A lassan pergő percet, mely a homokórán átszalad

megállítani, hogy szeressünk, amíg a hajnal éjbe fagy.

 

Önzetlen. Forrón. Tiszta szívből.

És legyen minden pillanat olyan szép, hogy bármi jöjjön,

a legszebb emlékünk marad.

És ha szemünkre álomcsókot lehel az éj,

hadd mondhassuk azt, hogy megérte.

S ha van ott álom, ezerszer átálmodjuk azt.

 

Meggyesi Éva